Két világ közt

Két világ közt

Két világ közt élek,
csak félek, s remélek.
Nem tudom hogy újra rocker legyek,
vagy ismét álarcot vegyek.

Megfelelni, folyton csak valakinek megfelelni
De megfelelni mindenkinek nem lehet,
Ezért félek hogy újra elveszítlek.

De nekem nem áll jól a bukott angyal szerep,
Újra a Nap felé fordítom inkább fejemet.
Nem érdekelnek többé már a vélemények,
Én végre boldog leszek!!!

Te nem fogtad fel hogy vége,
S két világ közé taszítottál.
De nagy a szívem,
S még hiszem hogy lesz egyszer köztünk béke.

Bárcsak belelátnák néha az emberi szívbe,
Megtanulnék újra bízni,
De az emberi gyűlölet, akkor is feljebb fog törni.

Két világ közé taszítottál, 
S te sem tudod már mit érzel.
Csak félsz hogy elbuksz, mint én.
De a te sorsod nem ez lesz.

Szárnyalsz majd mint, sas az égben,
S a hírnév fellegén végleg elfelejtesz engem.
Elfelejted mindazt a jót amit átéltünk,
S csak a rosszra emlékezel,
Mert így könnyebb lesz feledni.
De nem fogsz te sem önfeledten nevetni.

Még mindig iszom a szavaid, s keresem a szemed,
Pedig rég nem volna szabad, 
S neked sem kellene keresned,
Nem most kellene bánkódnod hogy elvesztettél.
Hanem hajdanán kellett volna átgondolnod azt,
hogy egyáltalán szerettél?!

Én szerettelek, s nehéz feledni,
De több száz álmot feladni sem volt semmi.
Pókerarcot ragadni, hogy megtudjak felelni,
Mi ehhez képest amit én kérek tőled?

Csak annyi kell hogy végre belássak szívedbe,
S eldöntsem hogy utazó maradok-e két ellentétes világ közt,
Vagy melletted támasz?

Sok emlék tört fel tegnap,
S már-már el is felejtettem, 
hogy te ilyen is tudsz lenni.

Talán megváltoztál, talán nem?
Talán keresel, vagy talán csak játszol?
Vagy csak az vagy aki még mindig visszatáncol?
De az biztos hogy te sem akarsz két világ közt kitaszított lenni.
Te is rájöttél lassan milyen szeretni.

Milyen szeretni,
S ha nem viszonozzák miatta szenvedni.
Majd összerogyni egy kósza remény eltűnése miatt.
Mert hitted hogy majd megbocsájt,
S maga a szeretett nő nyújtja a vigaszt.

Én megbocsájtok, de a vigaszt ne várd!
Ne várd, ha még mindig olyan vagy mint amilyen voltál!
Ha az vagy ki két világ közé taszítottál,
Hogy ne találjam többé a helyem.
S mindenben csak téged lássalak,
Hogy ne legyek boldog, s mindezek ellenére szeresselek.

Szeretlek is, 
de a tüske túl mélyen van ahhoz hogy kiszedjem,
S a szeretetem sem olyan már mint régen volt.

Nem vagyok már az a hiszékeny kislány akit megismertél,
a akit számtalanszor is az orránál fogva vezettél.

Felnőttem, akárcsak te.
Csak a külőmbség az ,
hogy én így is gondolkodom.
Megváltoztam kedves, s a múlton már nem rágódom.

Én a mának élek,
s a jövőbe csak tétován nézek.
Ismét a földön vagyok, 
S nem KÉT VILÁG KÖZT!!!